2016. február 16., kedd

Ben H. Winters: Végső ígéretek

Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél. 

Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása. 

A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet. 

2016. február 11., csütörtök

Nick Bostrom: Szuperintelligencia

A Szuperintelligencia tanulsága két mondatban összefoglalható: Ha erős mesterséges intelligenciát készítünk, annak jó eséllyel szívás lesz a vége. Hogy ne így legyen, olyan körültekintően kell eljárnunk, amire még nem volt példa az emberi történelem folyamán. 

Gyakorlatilag nem telik el hét mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírek nélkül mostanában. Ugyan nem uralkodnak (még?) robot overlordok az emberiségen, de a világ technológiai szempontból fejlettebb részein elég sok specializált mesterséges intelligenciát alkalmaznak, egy részükkel az átlagember is napi rendszerességgel találkozik, legfeljebb nem realizálja, hogy miről is van szó. A svéd filozófus, jövőkutató, természettudós, a mesterséges intelligencia kutatója, Nick Bostrom nem az internetes keresőmotorokról, önvezérlő autók rendszeréről, útvonaltervezőkről, virtuális asszisztensekről ír, hanem ezek nagytesójáról, a lényegesen fejlettebb és univerzális mesterséges intelligenciáról. 

A Szuperintelligencia nem himnusz a mesterséges intelligenciához, nem a technológiai fejlődés bibliája, mint A szingularitás küszöbén. Nick Bostrom szinte teljesen elveti Ray Kurzweil optimizmusát, a technológiai hatásokkal is viszonylag keveset foglalkozik, ellenben nagyon alaposan körbejárja egy fejlett, minimum emberi szintű MI létrehozásával és társadalmi hatásaival kapcsolatos problémákat.

2016. február 9., kedd

John Coates: A félszerzet órája

A kockázatvállalás biológiája a pénzpiacokon? Ha pusztán a címből kellene megtippelnem, hogy miről szól A félszerzet órája, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy biztosan egy steampunk regény, hobbitokkal a főszerepben. 

A borítóról és az eredeti címről (The Hour Between Dog and Wolf) a Time Between Dog and Wolf c. koreai akciósorozat jutott eszembe, amiből még 2008-ban láttam jó másfél részt, de a valóság még ettől is eléggé távol van. John Coates a pénzpiacok kereskedőinek viselkedését vizsgálja neurobiológiai szempontból, ami első ránézésre rettentően száraz és unalmas témának tűnik, valójában viszont legalább olyan izgalmas, mintha egy csapat hobbit viszontagságait követnénk a fogaskerekekkel és fűzőkkel teli, viktoriánus Angliában. 

Szeretem az interdiszciplináris kutatásokat. Hiába foglalkoztak egy témával rengeteget egy adott szakterületen belül, más nézőpontból, új megközelítéssel nagyon sokszor egészen váratlan és hasznos eredményeket lehet elérni. És ha ezt megfelelően olvasmányos stílusban is sikerül tálalni, mint amilyen péládul A félszerzet órája, eljuthat a kvázi-laikus közönséghez is.