2012. április 26., csütörtök

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

A Könyvfesztivál idején megjelenő fantasy- és sci-fi termésből Glen Duncan Az utolsó vérfarkas c. regénye az első, amit elolvastam. Az évek óta hevesen tomboló vámpír-, vérfarkas- és zombimánia alapvetően hidegen hagy és fenntartásokkal kezelem a "chick lit"-et mostanában már nálunk is fölváltó, némileg polkorrektebb "young adult" kifejezéssel illetett könyveket is, márpedig ez a borító és téma hasonló jellegeket sugall. Tudom, a rajongó tinilányok (és az unatkozó, harmincas háziasszonyok) a legjobb piac, de az is biztos, hogy ez a stratégia sok olvasót eltántoríthat: egy könyvesboltba besétálva soha nem jutott volna eszembe leemelni a polcról ezt a könyvet. Mindazonáltal azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg a ráfordított két délutánt, teljesen jó és szórakoztató könyvre sikerült szert tenni. 

Glen Duncan szerencsére már jegyez néhány művet, Az utolsó vérfarkas tavalyi megjelenésének idejére már viszonylag ismert és sikeres írónak számított, ami meglátszik ezen a könyvön is. Okosan építette föl Jacob "Jake" Marlow karakterét, a kétszáz éves vérfarkas rendelkezik a megfelelő tulajdonságokkal, melyeket általában a hosszú életű emberekkel összefüggésben szokás emlegetni, és egyértelműen a szerzőnek is valamiféle alteregója a maga filozofálásra és irodalmárkodásra való hajlamával. 

Nem csak idősíkjában kortárs, stílusában is modern a regény. Régóta divat bizonyos munkákba olyasmiket írni, hogy "ha én ezt egy könyvben olvasom/filmben látom, körberöhögöm a szerzőt/rendezőt", itt is elég gyakori a dolog, de más, hasonló jellegű megnyilvánulásokkal együtt inkább mintha fricskát adna a jelenségnek és nem követné azt. Ugyanez igaz más sablonokra is: nem kihagyja és erőltetetten mást, eredetit próbál létrehozni, hanem vérfarkasos történethez illő, karcos, cinikus stílusban adja elő, ami máris hatalmasat dob a hangulaton. 

Fogalmam sincs, hogy a vérfarkasok és a vámpírok miért járnak mindig kézen fogva, nem tudom, hogy hol kezdődött a két szörny párhuzamos szerepeltetésének kötelezősége, de elég jól kiegészítik egymást, amolyan alien-predator stílusban (amiről megint csak lehetne vitatkozni, hogy jó ötlet volt-e összeházasítani a két "univerzumot", szerintem igen), úgyhogy innen sem hiányozhatnak a vérszopók. Üdítő változatosság, hogy ezek a vámpírok nem növényevő csillámpónik vagy sznob félelfek (ámbár a nagyképűség és a túlzásba vitt "kifinomultság" jellemzőjük), hanem rendes élőhalottak, akik büdösek (legalábbis egy vérfarkasnak), nem bírják az uv-sugárzást, tudnak repülni és öli őket a fakaró. Mint ahogy a vérfarkast is az ezüst, ami elég kellemetlen dolog főszereplőnk szempontjából. 

Nincs itt semmiféle felforgatás és megújítás, Glen Duncan tökéletesen hű a hagyományokhoz, annyi az egész, hogy ezt modern köntösbe csomagolva adja át az olvasónak, még ha ez néha azt is jelenti, hogy látszólag filozofál a főszereplő, de ténylegesen nem mond semmit. Jake rendesen öl, ahogy azt kell, jó vérfarkas módjára meg is eszi az áldozatát meg minden, nem tud beszélni átalakulva ("műfajmegújító" próbálkozásnál valószínűleg rappelne ilyenkor) és nem csak táplálkozási, hanem szexuális szokásait tekintve is állatias (erről is lehetne vitatkozni), amit az ilyesfajta tevékenységre logikusan képtelen vámpírok nyilván irigyelnek is. 

Egy szó mint száz, az utolsó vérfarkas története, bár kiszámítható, elég jó, ha az ember akciódús szórakozásra vágyik, és talán felpezsdíti egy kicsit a stílust is a nyálvámpírok és romantikus hajlamú zombik után. 
Ha olvasnátok fülszöveget meg promót is, akkor katt ide, ha egyből megvennétek, akkor arra pl. itt van lehetőség.


Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2012
Eredeti cím: The Last Werewolf
Fordító: Huszár András
Oldalszám: 328
Ár: 2980 / 2235 (agavebolt)

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése