Párizs 2016

Négy különböző nemzetiség képviselője volt a szobában. Egy cseh világutazó-ökológus-szociális munkás, a Mongol Állami Egyetem volt lengyel nyelvi lektora, egy német orientalista-nyelvtanár-életművész és szerény személyem - orosz hússaláta nincs köztük. 

Idő: egy márciusi szombat délután. 

Színhely: egy aprócska hostel a Montmartre tövében. 

Nagyjából úgy történt, mint egy filmben. Egy hirtelen ötletre négy régi ismerős, négy különböző országból, négy eltérő időpontban megérkezik Párizsba, találkoznak - és mintha nem is teltek volna el évek, pontosan ugyanott folytatják, ahol annak idején elbúcsúztak. Időtlen buborék minden egyes alkalom, a változás, személyiségfejlődés, annak ellenére nem jelent törést, hogy minden szereplőnk meglehetősen individualista és nem szeret kompromisszumokat kötni, ha a saját életéről van szó. Az összhang ugyanolyan tökéletes, mint egyszer régen, az ulánbátori külföldi hallgatók kollégiumában. Csak ezúttal nincs vodka.

Én érkeztem elsőnek, még péntek délután, nem egész egy nap előnnyel a többiekhez képest. A repülőút abszolút eseménymentes volt - oké, a Ryanair jobb sorsra érdemes légiutas-kísérőinek azirányú próbálkozásai, hogy kaparós sorsjegyeket sózzanak az utazóközönségre, még mindig keserű nevetésre ingerelnek -, egyedül a transzfer volt szívás a Beauvais-Tillé reptérről, de így jár az, aki az anyagiakat és nem a kényelmet nézi. A buszpályaudvarról séta a hostelhez, picit több egy óránál, keresztül a városon - egy jó offline térkép mindig segít. Becuccolás, egy éjszakára enyém az egész szoba.  

Kilátás a Sacré-Cœur lépcsőiről. A telefonos képek minőségéért előre is elnézést kérek az érzékenyebb olvasóktól, a fényképezőgépen sajnos beszedett valami koszt és nem igazán használható jelenleg. 

Mindig izgalmas egyedül sétálni egy idegen városban, felfedezni a környéket, figyelni a helyieket, beolvadni közéjük, nem turistának látszani. Ebben az esetben ez átlagos városi ruházatot, nem túl vidám arckifejezést és céltudatos (-nak látszó) közlekedést jelent, mint a legtöbb európai város esetében, így nem próbálnak mindenfélét rásózni az emberre, az afrikai talizmántól a városnéző körúton át a fűig. Szokás szerint nem a turistaélményt keresem, hanem a valódi várost, ha nem is úgy, ahogy a helyiek látják, de minél közelebb ahhoz az érzéshez.

Térkép nélkül még érdekesebb a dolog, ha csak úgy nagyjából tudod, hogy merre jársz, így minden élmény random újdonság. Így találtam antikváriumokkal és kávézókkal teli, hosszú passzázsokat, ahova a következő napokban nem sikerült visszajutni, pedig keresztül-kasul bejártuk a környéket (Abszol út effektus?), ezért volt lenyűgöző élmény váratlanul megpillantani a Traianus-oszlop mintájára készített Napóleon-emlékoszlopot a Place Vendôme közepén, és ezért volt másnap délelőtt egészen fura tapasztalat, amikor a Goutte d'Or utcáin egyszer csak realizáltam, hogy a körülöttem sétáló, beszélgető, evő-ivó, bizniszelő emberek kilencven százaléka fekete, és Ázsia óta most először érzem azt, hogy én vagyok a külsőre szokatlan, a kisebbség. 

A Napóleon-oszlop.

Aztán persze amikor együtt volt a csapat, a kötelező látnivalók sem maradhattak ki. Ahogy mondtam, nem érdekelnek különösebben a turistás dolgok, nem vágyom arra, hogy az Eiffel-torony tetején pezsgőzhessek, nem akarok Amelie-túrát tenni a Montmartre környékén, eszembe sem jutna kiülni egy kávézó teraszára a Tulierák kertje közepén és határozott undor fog el attól, hogy az agyonhájpolt műalkotás közelsége okozta izgalomtól szó szerint nyüszítő ázsiai turisták hadaival verekedjek azért, hogy egy közelebbi pillantást vethessek a Mona Lisára (ez utóbbi jelenség egyébként még mindig rémálmaimban kísért).

Ugyanakkor érdekes körbesétálni a Sacré-Cœur bazilikát vagy a Notre-Dame-ot kívül-belül, felidézni a régi művtöri-órákat és realizálni, hogy modern technológia nélkül is ilyen hatalmas, gyönyörűen megtervezett és kidolgozott struktúrákat képes létrehozni az ember. Na meg azt is szívesen megmutatnám sok, magát keresztény-konzervatívnak valló honfitársamnak, hogy a világ második legismertebb katolikus templomában (az első azért csak a római Szent Péter-bazilika) afrikai származású papok celebrálnak misét.

La Gioconda & The Tourists

Párizs érdekes város, nem díszlet, nagyon is élő. Szép is, bár nyilvánvalóan nem olyan, mint a filmekben - van, akit ez egészen mélyen érint -, de leginkább érdekes. Szinte már mediterrán módon életteli, az utcák tele vannak emberekkel - a bel-belvárosban persze főleg turistákkal -, akik esznek-isznak-beszélgetnek-vásárolnak-szocializálódnak, a kávézók teraszain (vagy csak úgy simán a járdára kirakott asztalok mellett) rengeteg a helyi középosztálybeli. Aztán persze vannak aktívabb emberek is: nyugdíjas bácsik vívnak vérre menő pétanque-meccset a lakótelep oldalában, huszonéves lányok futnak mezítláb a tizenkilencedik századi vasúti viaduktból a környező házak második emeletének magasságában futó parkká alakított Promenade Plantée bokrai és fái között, arab srác rappel, brékel és rúdtáncol a metrón, banyatankon húzott akkumulátoros boomboxból szóló zenére, némi apróért.

Pétanque minden mennyiségben.

A Promenade Plantée.

Festők, nézelődők és vásárlók a Montmartre-on.

A belváros építészete tipikusan európai és tipikusan francia: az alapstílus nagyjából ugyanaz, amit Budapesten, Bécsben, Prágában, Krakkóban is láthat az ember, a franciaablakok és franciaerkélyek viszont izgalmasan eltérő karaktert kölcsönöznek az épületeknek. És persze minden sokkal nagyobb, a távolságok és méretek egyaránt: széles sugár- és körutak, óriási templomok és paloták, na meg sokkal több ember. Emellett természetesen ott van az a Párizs is, amiből csak aprócska ízelítőt kaptunk, a sci-fibe illő modernista lakótelepek elképesztő struktúrái, ez már sokkal kevésbé ismerős.

A 'Now You See Me' végéről is ismerős lehet ez a hidacska.

Párizs tetszik. Abszolút pozitív csalódás, ámbár ez talán a márciusi, még nem annyira turistás időszaknak is köszönhető. Ennyi idő alatt persze nem lehet megismerni egy várost, pláne nem ekkorát, de az első benyomás határozottan pozitív. Nem a romantika giccses fővárosát kerestem, hanem multikulturális környezetet, érdekes tapasztalatokat és olyan élményeket, amiket itthon nem kapnék meg, mindhárom bejött.

Utóbbi elsősorban a Louvre-nak köszönhető: tény, hogy túlértékelt és vannak még legalább ilyen komoly gyűjteménnyel rendelkező múzeumok bolygószerte, viszont abszolút profi a kialakítás és úgy el tudtam merülni az emberiség művészetében és történelmében, mint még soha. Közhely, hogy hónapokat, sőt, éveket el lehetne tölteni a gyűjtemény szemlélésével, ezért elsősorban három konkrét dolgot akartam megnézni, meg ugye ami még közben érdekesnek tűnik.

Meglepően kevés, legfeljebb negyedórás sorbaállás után sikerült bejutni.

Az első az egyiptomi gyűjtemény volt, különös tekintettel az ülő írnok szobrára - hiába, annak idején egy félévig néhány hétig még azt hittem, hogy egyiptológus szeretnék lenni, de a tanszék oktatói és oktatási rendszere rövid idő alatt sikeresen kiábrándítottak, nem győzök elég hálás lenni nekik, hogy csak három és fél hónapot vesztegettem el erre az életemből. A szobrot és a többi egyiptomi műtárgyat nézni, körbejárni ugyanakkor nagyobb élmény volt, mint egy hét lenne kettesben a Mona Lisával, olyan darabok vannak mintegy mellékesen bedobálva a nagyobb tárgyak körül felállított, fal felé néző tárlókba, amikre máshol önálló kiállításokat szerveznének.

Az ülő írnok.

A második az afrikai, ázsiai, óceániai tárlat volt, ide az egyiptomi gyűjtemény látványosabb, szfinx-kriptás részéhez hasonlóan sajnos nem sikerült bejutni, de legalább van miért visszamenni.

A harmadik két Vermeer-festmény volt, Az asztronómus és a Csipkeverőnő, a Tim's Vermeer c. zseniális dokumentumfilm után szerettem volna a saját szememmel is látni a holland festő szinte fotorealisztikus képeit. Dióhéjban: Tim Jenison, egy videotechnológiákkal foglalkozó amerikai feltaláló, kamerák képeire jellemző jegyeket (kromatikus aberráció, mélységélesség, képmezőelhajlás, színállandóság) vett észre Vermeer képein, amiből arra következtetett, hogy a festő valamiféle optikai segédeszközt használhatott a festéshez. Némi kísérletezés után sikeresen összeállított egy lehetséges verziót, és elhatározta, hogy bizonyításképpen, nulla festészeti előképzettséggel és kizárólag a tizenhetedik században is rendelkezésre álló eszközökkel, megpróbálja rekonstruálni a Zenelecke c. képet. A kísérlet sikeres volt, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. (Itt olvashattok bővebben a projektről, rengeteg fotóval.)

Itt lökött félre az első nyüszítő kínai vérturista, hogy az addig általam elfoglalt térszeletre rángathassa jobb sorsra érdemes férjét, majd lefotózhassa a háttérben a kissé romos márványnénivel (alias méloszi Aphrodité, alias milói Venus).

Már pusztán a Louvre folyosóin és termeiben sétálni is lenyűgöző. A Stendhal-szindróma azért elkerült, de a masszív művészet- és információ-túladagolást még másnap délelőtt is éreztem. Csak hogy érthető legyen: a fentieken kívül végignéztem az új, iszlám művészetes kiállítást, végigsétáltam a többi ókori kiállításon (a milói Venus mellett találkoztam először a mainstream szépművészettől megrészegülten nyüszítő, másokat lökdösve szelfiző és férjet/feleséget fotózó ázsiai turistákkal), némi középkori részen (ékszerek, páncélok, fegyverek, díszes tárgyak), Napóleon lakosztályán, a Grande Galerie-n, meg persze több évszázadnyi festmény között, útban Vermeer felé.

Hogy mindebből mi maradt meg? Jobbára benyomások, a bemutatott műtárgyak hihetetlen gazdagsága, ahogy az egyiptomi gyűjteménnyel kapcsolatban is írtam, egy-egy tárlónak, festménycsoportnak máshol önálló kiállítást szerveznének, és az, hogy a múzeumlátogatók többsége körülbelül a milói Venus - Mona Lisa (plusz esetleg a Napóleon-lakosztály) tengelyen mozog és a távolabbi termekbe nem jut el, ahol ennek köszönhetően simán egyedül maradhat az ember a letűnt korokkal és a nagybetűs Művészettel. De az épület önmagában is megér egy bejárást, a maga szépen restaurált freskóival, bútoraival, díszeivel, szívesen részt vennék néhány tematikus vezetésen.

És a random rátalálások jegyében egy zsebóra, aminek a hátsó fedele napórát és miniatűr iránytűt rejt: talán a gazdája még nem bízott a modern találmányokban és olyan eszközt szeretett volna, ami egyesíti a kortárs csúcstechnológiát a régi, jól bevált módszerekkel - biztos, ami biztos.

Mobillal, üvegen keresztül, rossz megvilágításban ennyi sikerült, de a lényeg látszik.

A francia gasztronómiában nem sikerült különösebben elmerülni, nagyjából a street food - szupermarket - török pékség vonalon mozgott a táplálékbeszerzés, cserébe viszont elkerült az anyagi csőd és így is kellemes élményt nyújtott a napi átlag húsz kilométer gyalogláshoz szükséges energiaforrás bevitele. A teraszon kávézást azért kipróbáltuk, ha már minden második utcasarkon kis kávézók vannak, járdára kipakolt székekkel és asztalkákkal, ebben egyébként az az érdekes, hogy tényleg nem csak a turisták a célközönség.

Na persze ez itt egy főként könyves blog, Párizs egyik nevezetessége pedig az 1951-ben megnyitott Shakespeare and Company, egy kis angol nyelvű könyvesbolt, antikvárium, minikönyvtár, irodalmi közösségi tér és alkalmi szálláshely ifjú szerzők számára. Padlótól plafonig könyvespolcok, szúette gerendák, oxfordi angolt beszélő eladók, olvasósarok és pianínó az emeleten (egy random vásárló pár perces minikoncertet is rögtönzött), és iszonyatos mennyiségű, érdekesnél érdekesebb könyv a klasszikus szépirodalomtól a képregényeken, versesköteteken és szakkönyveken át a művészeti albumokig. Kizárólag a szállítási nehézségek miatt mondtam le fájó szívvel a Codex Seraphinianus beszerzéséről, de egy díszkiadású Small Gods azért elfért.

Gondoltad volna, hogy még a top ötvenbe sem fért bele a leglátogatottabb turistalátványosságok listáján? Persze biztos csak azokat a turistákat számolják, akik nem kizárólag talajszintről szemlélik az objektumot.

Párizs első köztéri órája. Ezt amúgy csak utólag sikerült kideríteni, nem nagyon hirdették az infót a környéken.

Buddhista stormtrooper. Azt mondjuk nem sikerült megfejteni, hogy akkor most a buddhizmus a sötét oldalhoz tartozik-e az alkotó szerint.

Kezdenek összefolyni a napok. Utcazenészek, giccses körhinták, változatos street art alkotások, a La Pagode mozi, Párizs első köztéri órája, minden miniatűr zöldfelületnek park a neve, ücsörgés a Mars-mezőn, egy kis Eiffel-torony, mert muszáj, paloták, kormányzati épületek, Champs-Élysées, lakóhajón forradalmi kinézetű, ágyús kertitörpék, Diadalív. Templomok, Zeneakadémia, könyv- és szuvenírárusok a Szajna partján, fűszag, nevetségesen túlárazott vintage ruhaüzletek, akrobatikus focilabda-zsonglőr srác, cukrászdák, hétvégi régiségvásár, reggelente a járdaszegély mellett csörgedező felmosóvíz-patakok. Virágokkal borított emlékmű a Place de la République-en, kizárólag fekete nőket célzó szépségszalonok és parókákkal tömött fodrászatok hosszú sora, használtruha-üzlet- és szexjátékbolt-utcák, szigorúan csak legfelül begombolt zakók, fél kiló croissant €1,65. Automata metró, fotógaléria a Pompidou központ mellett, lecsapolt Canal Saint-Martin, rejtett kertecskék, Mad Max-teherautó, fogadóórát tartó papok, bezárt tibeti étterem, kasztokba tagozódó utcai portréfestők és beszélgetéssel töltött esték.

A (sajnos bezárt) La Pagode mozi kertje.

Jé, nem hal meg senki, pedig jobbra kanyarodva a piros csak egy macisajt-táblát ér...

Azért ez elég menő.

Aztán kedd délután már csak hárman vagyunk - estére ismét négyen, amikor egy francia mongolista srác is becsatlakozik némi bor- és ciderfogyasztásba a hostelszobában, a többiek Ulánbátorból ismerik, én most találkoztam vele először, mert pont váltottuk egymást. Szerda délelőtt két főre fogyatkozik a társaság, lóg az eső lába és egyre hűvösebb az idő. Majd mi is elbúcsúzunk és elindulok visszafelé, ugyanazon az útvonalon, amin jöttem, most is egyedül. Transzferbusz ismét, fontoskodó honfitársak és egyéb népek, várakozás a reptéren, de legalább itt is van wifi. Anyád sajtját kobozd el, sunyin mosolygó securitys lány, nem csak te szeretnéd vacsira. Marhakarám, folyosó melletti ülés, megint jönnek szegény légiutas-kísérők a "csak itt, csak most akciós" parfümökkel és sorsjegyekkel. Még olyan két óra a Más dalok társaságában, készülve a pár nappal később esedékes rádióbeszélgetésre, aztán Ferihegy, újra itthon.

Keretes szerkezet meg minden, összezsúfolódó élmények, nagyjából ahogy itt próbáltam átadni. Ismeretlen helyre érkeztem és egy  ismerős várost hagyok magam mögött. Párizs visszavár, ez az út arra volt jó, hogy most már tudom, hogy mit akarok legközelebb megnézni és átélni. Legközelebb viszont megint egy új helyet fedezünk fel ezzel a csapattal.

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)